írta: Malonyay Dezső

Budapest
Franklin-Társulat
Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda
1909

A Székelységről

TOROCKÓ

Négy esztendeje, – 1904-ben, amikor e munkát kezdtük, – a magyar nép művészete összegyűjtéséhez kértem a magyar közönség erkölcsi támogatását, kértem azokat, akik egy-egy művészeti kérdés fölvetése alkalmával lelkesítően buzdítottak a nemzeti irány sürgetésére minden vonalon: támogassanak érdeklődésükkel ebben a dolgomban is. Kértem, keressük és szedjük össze közösen az igazán nemzeti művészet alapelemeit, kértem, segítsenek az elfeledéstől, az elkorcsosulástól, a pusztulás elől megmenteni a magyar népi művészet még megmenthető emlékeit. Kértem különösen erdélyi olvasóimat, a mindnyájunknak drága nemzeti cél érdekében, jeleznék néhány sorban nékem, ha egy-egy eldugottabb, félreesőbb erdélyi vidéken ismernének olyasmit, templomot, temetőt, házat, ruhaviseletet, iparművészeti holmit, aminek magyar eredetisége figyelmet érdemel.

Számos levél érkezett sok jóindulatú biztatással, bátorítással; néhány hasznavehető tanácsot és becses útbaigazítást is kaptam, – de a hang, az érzés magyarsága és nemessége ragadott meg legkivált abban, amiknek közlésével Árkosi Ferenczi Kálmán tisztelt meg.

Tősgyökeres székely ember szólt a saját véreiről s körülbelül ezeket mondta:

Olvastam a Magyar Nép Művészete ügyében megjelent fölszólítását és mivel kiváltképen a lelkemhez nőtt minden, ami veszendő népünk veszendő erkölcseivel, művészetével, jellegének ősi zamatjával foglalkozik: engedje meg, hogy kissé hosszasabban fejtsem ki véleményemet s így, esetleg, használjak az ügynek. Erdélyben születtem, ott nevelkedtem s bizony, nekem is az jutott eszembe, mikor a regenerálásról, a nép erkölcsi és anyagi jólétének gyarapításáról beszél fölszólításában, hogy ez valóban nem más, csak ábrándozás. Ábrándozás biz ez, de nem olyan, amelyen mosolyogni kellene, – hanem olyan, amelyért érdemes cselekedni. Mívelődéstörténetünk, művészethistóriánk nincs; megteremtésére megbecsülhetetlenek lesznek a gyüjtött adatok ama utókor előtt, amely talán nem fog mindent olyan gyáva módon kicsinyelni, mint mi s talán megépíti az államszervezet, a történelem, az irodalom, a művészet palotáit azokra a romokra, amelyek nagyságának, eredetiségének romjai. Mi, a történetírók szerint korcs, kevert, gyülevész csorda vagyunk; a nyelvtudósok szerint tolvajok, akik összelopkodtuk nyelvünket úton-útfélen, amerre a civilizáció vidékein csatangoltunk; a művészek, sőt saját fiatal óriásaink szerint pedig barbár, vad a magyar, soha nem volt, nincs is érzékünk a szép iránt. Uram! ön ezt meg akarja cáfolni?… Megfontolta, mit cselekszik?… Milyen szépen kimutatják majd a gyüjtés egyik darabjáról, hogy ezt ettől a nációtól, a másikat meg amattól tanultuk el, – hiába jelöli meg azt a félreeső falut, ahol rátalált, ahonnan a nép nem szokott eltávozni, csak a szomszéd községbe s végül a falu alá, a temetőbe. Subáink, zekéink diszítését a szlávoktól, tótjainktól tanultuk s így került hozzánk a többi is, hisz’ őseink nem hoztak magukkal egyebet, mint lovat, kancát a tejszükségletre s nyerget, hogy alatta puhuljon a pecsenye. Ilyen fajtáju tudományos okoskodással terelték el figyelmünket a magunkéról s mi nem is igen igyekeztünk dicsekedni a «lopott» holmival. A múltból amúgy se sok maradt, ami maradt, azt is dugdossuk és meglássa: eltagadja a «harisnyás» székely is.

Nehéz az élet a székely földön! És majd ha önök, az urak, oda állanak a székely elibe s megkérdezik, hogy azt, amit csinál, miért csinálja, – nem csoda, ha roppant bizalmatlanságában nem meri megmondani az igazat, hanem vagy megtagad a dolgával minden közösséget, vagy pedig formás hazugságokat eszel ki hirtelenében és örvend, ha önök elhitték neki.

Az «úr» gyűlöletes valami a székely előtt, szint’ az egész Székelyföldön. Nem csoda. Hisz’ úr a szolgabiró, úr az erdőmester, úr a jegyző és a végrehajtó is úr, – a jegyző úr rótta ki az adót s ezért ütteti dobra a házat a végrehajtó úr. És a többi úr is azért vagyon, hogy keserűvé tegye az életet.

Nehéz lesz az adatgyűjtés, mert önök urak és a néphez idegenek.

Pedig van még menteni való, a mentésnek azonban ez a tizenkettedik órája. Ha ez a nemzedék, mely most kocog a sír felé, ha ez kipusztul: kipusztul még az emléke is a régi világnak. Ma a leányok bolti karton ruhát viselnek már, florentin kalapot, cipellőt, – oda a régi csizma, elmúlt a bözödi szalmakalap s a házi szőttes hitele. A fehérnép bomlik a selyem után s bötüvetéshez tanúl a góbé is, hogy a váltó alá odakanyarinthassa a nevét. Oláhországból pedig érkeznek vissza a kisasszonynyá züllött leányzók, hozza egyik-másik a becsületét pénzzé téve, de a mételyt mindenik. És terjed a bűn. Eddig a primipilus székely nem adta leányát jobbágycsaládból származó legénynek, se a fia jobbágyleányt el nem vehetett; számontartották a kapaszkodó jobbágyokat, – mert a fogalom, az nem veszett ki, hiába törölték el az intézményt, – jóravaló gőg lakozék a székelyben az úgynevezett, «alábbvaló» iránt. Ma, bezzeg, a primipilus fia elveszi az oláh bojár megúnt szeretőjét, mert hát pénzt hozott haza. Hiába, a «döglesztő» (a banknak járó törlesztés) parancsol s csak így lehet még egy kicsit marokban tartani azt az ősi földecskét, amelyhez nagyon, nagyon ragaszkodik a székely.

… A politika pedig majd elvégzi, ami még a temetésig vagyon. Ha a pesti jó urak látnák, a sok szakács mint sózza el a levest, mire a szikulus is hozzájut, hogy kanalazhatna belőle! Mivé lesz a hazafias gondoskodás, mire a nagy hegyek közé kerül!… Kiosztják, drága pénzen, a mételyes juhokat, adnak a jó paraszttojásért olyan kotlós fajtojást, hogyha egyből véletlenűl kikél a nemzetmentő állatka, a hetedik falú eljár a «császárcsirke» bámulására, hogy megcsodálja a sárga harisnyás, fekete gúnyás mentő madarat… De micsoda gyönyörűséges dikciókat hallunk aztán a székelymentők tiszteletére rendezett díszebédeken!

Nehéz lesz gyűjteni, uram, közvetetlenűl a néptől.

A székely már mindenben adókivetést vagy árverést lát. De meg az idegen bajosan igazodik el ennek a népnek az eszejárásán. Egyik eszével így, a másikkal meg amúgy gondolkozik a székely – és legalább is az egyik gondolat rendesen az: hogy is rázhatnám le ezt az urat a nyakamról úgy, hogy «osztég» a végén mégis csak én kacagjak?… Ha valaki kitalálja a gondolatát, az tetszik néki s akkor kötélnek áll. Mert nyomoruságukban is van játékra kedvük mindig, – ennek pedig a gyűjtő adja meg az árát. Nem emlékszem már ki, de tanár ember és hozzá székely eredetű, gyűjtötte a tájszavakat a nép ajakáról, – került is annyi fura, sohase hallott tájszó a gyűjteményébe, hogy elképped aki olvassa.

Akkor tessék ügyelni a góbéra legjobban, amikor a legjámborabb pofát vágja.

… Az ősi szokások fölemlítésénél kár lenne elhagyni az atyhai és siklódi temetési szertartást; a régi, teljes hun szertartás ötven év előtt még gyakorlatban volt, – a siklódiak tartottak meg belőle annyit, hogy lobogós kopját is tűznek a sírra. Háromszék-megyében a bölöni templomerőd és a fülei temető is nevezetes; az utóbbi azért, mert a sírokat napkeletnek fordítva ásták meg örökké, a halott lábbal fekszik keletnek, úgy, hogy a fölkelő nap mindig beragyogja fejfáját… Udvarhelymegyében, a Nyikó és Gagyvize melletti községekben három régi templom pusztult el az utóbbi öt esztendő alatt: Kedében, Gagyban, Martonoson; a kedeinek menyezetdísze Kolozsvárt van, a másikból nem maradt semmi… Ház, azt hiszem, már csak Kobátdemeterfalván van eredeti «tornácos». Torockó-Szentgyörgyön még talán meg van az utolsó, torockói módon, kinyúló gerezdekkel épített faház… Guzsaj, orsó, járom kifaragva s föstve, van minden faluban; osztováta (szövőszék) is van még; barackszemes, meg másféle asztalnemű, régi köntös, fejdísz, még egy-egy akad a nagy ládában, ahonnan tán csepsze (régi módi lókötő) is kerülhet elé. Él még néhány ezermester is. Van, aki készít cimbalmot, fegyvert, kést, patkót, villát, kalapácsot, asztalt, széket, házat, szekeret, pipát, csizmát, órát, ruhát és még a jó Isten tudja mit. És ez a sok mesterember egy ember s nem tanulta a mesterségeit senkitől; most zongorát akarna csinálni, már látott is kettőt. Ha még egyet lát, akkor megcsinálja… Etéd községben maradt meg a régi hangszer, a timbora (nem tambura). Egész Erdélyben csak itt. Érdekes, szép és inkább szőke nép Etéd lakossága, holott a környék fekete hun maradék…

Ilyenformán oktatott s a munka további folyamán is segített adataival emberül, Árkosi Ferenczi Kálmán.

Megszíveltem továbbá a székelység igaz jó barátjának, a székely ügyek országos intézőjének, maga is székely Sebess Dénesnek tanítását.

- A székely kérdést, mint hazánk egyik égető közgazdasági és nemzetpolitikai kérdését, nem szabad elszigetelten, különleges szempontokból birálnunk. Itt világáramlatok hatásait érezzük s legyünk tisztában azzal, hogy a fajunk politikai és társadalmi felsőbbségét, fejlődésképességünket megzavarni akaró törekvésekkel szemben a nemzeti termelés minél szélesebb alapokra való helyezésével, annak minél tökéletesebbé fejlesztésével kell küzdelembe szállani. A népjólét fokozása, az érdekek megzavart harmoniájának helyreállítása a cél s hogy ezt elérjük, szükség van a nemzet minden erejére, éleslátására és főként értelmiségének bevonulására.

Hát igen, ehez a nagy munkához kiván csatlakozni a maga dologtevésével ez a kis könyv is. Fajunk politikai és társadalmi felsőbbségét, fejlődésképességünket kivánjuk igazolni a székely nép művészi rátermettségének bemutatásával is, a termelés nemzeti jellegét szorgalmazzuk így s nyilván a népjólét gyarapításához is hozzá tudunk járulni a székelység szépséges művészetének megismertetésével.

Mert megdöbbentően igaza van Sebess Dénesnek.

Ha valaki bejárja ma Erdély folyamvölgyeit vagy hegyi falvait: megdöbbenti a vidék, a falvak síri csöndje.

Ének nem csendül, nem viszhangzik a hegy a dolgozó fiatalság zajától, puszta, kihalt világ az. Olykor hangosabb a falu: amikor összegyűlnek az öregek és gyermekek, hogy a fiatalságot, az erőt, a munkabírást kisérjék ki az Amerika felé vivő vonathoz. Erdély állomásain megszokott jelenség már a síró, lármázó tömeg, a búcsuzkodó távozók; azután csönd lesz a faluban. Egy-egy szomorú arcú öreg legelteti kócmadzagra kötött marhácskáját ott a kopár hegyoldalon, vagy a völgyek szegényes viskói alatt. A csiki-háromszéki havasok közt, a kattogó gyár mellett izzadó napszámosban lelünk azoknak a fiaira, unokáira, akik mint primórok, vagy lófők a szabadságharc küzdelmeiben vérük hullásával igyekeztek megtartani a hazának azt a földet, melyet a végzet Attila óta rendelt számunkra. A másfélezer éves otthon szeretete nem marasztja már Csaba nemzedékét, a föld tulajdona másé – s a világgá széledt nemzedék felejti ősi hagyományát. A sárviskók között bandukoló öreg oláh – talán maga az a fölszabadult jobbágy, a kinek a magyar haza, Kossuth szavára, földet és szabadságot adott. Mi történt etájt azóta, hogy az érsemlyéni bölcs itt járt s hogy a szabadságharc nagy vivmányai áthatották a politikai és társadalmi életet, amióta a törvény előtti egyenlőség, az önkormányzás, a gyülekezési jog, a sajtószabadság nagy elvei diadalmaskodtak? Mi történt a paraszttal? Mely átalakuláson ment a község keresztül? Mintha alapjában megrendült volna, mintha föloszlott volna minden. Mintha csak külső, nehezen elviselhető kötelékek védenék még, úgy ahogy, az alaki összetartozóságot. Miért történt, hogy a tömegek politikai győzelme, mely nékik a szabadságot, a testvériség és egyenlőség áldásait szerezte meg, megelégedést, jólétet, anyagi boldogulást nem tudott teremteni? Azt látjuk itt is, amit világszerte: a korlátlan és szabad verseny nyomása alatt mindinkább és inkább eltünnek a kis- és középtermelő erők. Ami nagytermelővé nem tud emelkedni, alásülyed. A középosztály megszünik termelő erő lenni: vagy apró gazdaságokká morzsolódik össze, vagy a latifundium vagy a tőke nyeli el. Toqueville írja a Souvenir-ben: «Azt beszélik, hogy a francia forradalom, miután befejezte művét, véget ért – és ime folytatódik.» Elérünk-e valaha oly társadalmi átalakulást, mely teljesebb, mint amilyen apáinknak kellett, vagy csupán amaz időnkint megszünő anarkia felé haladunk, mely elaggott népek ismeretes és gyógyíthatatlan betegsége? A negyvennyolcadiki forradalom sem fejeződött be a gazdasági téren. A szabadság és egyenlőség eszméi sokszor hogy eltorzultak az életküzdelmekben, a gazdasági erők mérkőzése közben. A negyvennyolcadiki szabadságharc az emberi jogok kivivásával egyenlőséget teremtett, de a gazdasági erők élet-halál harcában az egyenlőtlenséggel állította szembe a szegényt és gazdagot. A paraszt magára maradt tőkeszegénységével, tudatlanságával. A patriarkális családi élet helyébe keserű gyűlölet, gonosz színlelés, vagy erkölcstelenség burjánzott. A törvények labirintusában a kis exiztencia nem tud eligazodni vezető nélkül. Mit ér neki a legtisztább humanitással megalkotott egyenlőség, ha például a háromnapi fizetést elrendelő váltóvégzést nem érti meg, ha házát, melyet nagyapjától örökölt, amit a magáénak tudott, egy napon azért veszik el tőle árverés útján, mert rosszhiszemű szomszédja, a téves telekkönyvezést fölhasználva, valamelyik banknál megterhelte.

Egy marosszéki-somosdi székely embert az elmúlt évben kikérdeztem amerikai élményeiről. Miért ment el? miért vágyott vissza?

- Dolgozni sokat kell ott, uram, nem is fizetnek olyan túlsokat, mint hirdetik. Másfél év alatt nyolcszáz forintot takaritottam meg, igaz, de tizszer olyan nagy munkával, mint idehaza. Hanem ha munkám elvégeztem, nem parancsolt velem senki többet. Nem kellett félve találgatnom a faluba érkező kocsi robogásáról, hogy végrehajtó, ügyvéd, vagy szolgabiró-e? Nem zaklattak adóért, mert ott a szegény ember nem fizet semmit, nem kellett ácsorognom sokszor nagy munkanapokon hetenkint különböző hivatalok előtt és még sem beszélt velem lenézőleg senki, hanem magával egyforma embernek tekintett, aki szóba állott velem.

Csikmegyében az idén a napszámosnak négy-öt koronát is fizettek. Női cselédeket soha nem remélt nagy fizetéssel keresnek, de hiába. Közös konyhák alakulnak rendre az országban, mert nincs házi cseléd. A munkások százezrei kelnek át évenkint tengerentúlra, megdrágítva itthon a termelést, sokszor lehetetlenné téve a megélhetést az itthon maradottaknak. Nagy parasztcsaládok, – az ő erős, patriarkális szövetségük alkotta a községi életet, – föloszlottak. Egyik-másik fiú elment a nagyvilágba, fiákeres, rendőr lett; megvetőleg beszél otthon maradt fiatal öcscsével, aki irigykedve nézi a civilizáció áldásaiban részesülő idősebb testvért, hisz’ egy nap alatt keresett dorbézoló urakkal annyit, amennyit ő egy hónap alatt. A leány egyenesen beléhull az iszapba, anélkül, hogy sejtené, amikor házi szőttes ruháját, bubos fejkötőjét uri ruhával cseréli ki. Mindenki utálja a falusi közösséget. Ha azután megjön a levél a távoli országból, nagyítással és csillogó képekkel teli, százan esnek gondolkodóba. Inkább ma, mint holnap, csak el innét!…

Igy lesz árvább a falu s így szalad ki alólunk, darabonkint a föld, a haza.

Rozmarin, muskátli nem virít a régi kis székely házak deszkás ablakában, düledezik a kapu, korhad az ősi kapuzábé, keritésnek nyoma se marad s új gazdát vár a kopasz sátoros kert. Ahány ősi falu a Hargita mellett, a Firtos hegye s a Réztető alatt, a Rika aljában, megindult már valamennyi. Aki még maradna, lassan sorvadozik az is. Ide-oda lengő nádszál lett a régi, büszke törzsökökből.

KARAKI GERGELY HÁZA TOROCKÓN. (I. tb.)

Két régi tipus marad meg odahaza még. Egyik az agyafurt góbé, a mindig ügyesbajos, másik meg a lemondó, aki megadja magát sorsának s várja a napsütött tornácon az idők múlását.

Ime, példának, az egyik: a furfangos székely.

Tordátfalváról beállít Udvarhelyre, az ügyvédhez, Kovácsy Ernőhöz, (hej, áldott ügyes ember!) a bajos székely, Csiki Gergő. Nagy sora van. Köhécsel, csosszint egyet-kettőt, süvegét lehelyezi az ajtófélfa mellé s édesen, mint a csurrantott méz, súgva, meggörnyedve kezdi:
- Nacscsás üdvégy úr!… (Kacsint, csöppet mosolyogna is, hogy megkedvelje az úr.) Ezt az írást hoztam. Valami üdő van rajta, vagy mi. Tessen megnézni.
- Jó – szól az ügyvéd, mielőtt az írásba betekintene (hej, kedves szép úr! pulickával fölmártanám!) – hát tanuja van-e kigyelmednek?
- Ha, te, ha!… tanú!!… Hát az egész falu! ’Sze, istállom, ott volt az egész falu.
Az ügyvéd bólintott. Akkor nincs baj.
- Jó! Jó! az egész falu ott volt. Kettőt hát nevezzen meg.
Csudálkozik Csiki Gergő.
- Kettőt-e?… ’Sze, ne, ott volt az egész falu.
- Mondtam már, kettőt nevezzen meg.
- Kettőt-e?… Hát izé, ne tám… Vaszi Están komám uram es ott vót… s ha jól tudom, ej’szen Kalányos Gyurka es látta.
Az ügyvéd (hej! egy kicsit nagyon siet a szegény ember dolgával, mégis!) föl akarja jegyezni a komámuram, Vaszi Están, meg a Kalányos Gyurka nevét.
Csiki Gergő azonban hirtelen az ügyvéd kezéhez kap:
- Nacscsás üdvégy úr!… Ej’szen tám addig ne írnók csak fel! Hogy menjek haza s beszéljek velik.
- Jó! Jó! Menjen s beszéljen velük. Kedd reggelre itt legyen kigyelmed a két tanujával.
- Hozom az egész falut.
- De aztán csak az igazat! Tudja kigyelmed, hogy a törvénynyel nem lehet tréfálni. Sok szót ne szaporítson, de a mit mond – –
- Értem, istállom.
- Tudja, hogy a vallomására meg kell majd esküdjék. Meg mer esküdni rá?
Áhitattal felel Csiki Gergő:
- Én? Én, akármikor, istállom.
- Tegye szivére a kezét!
- Én? Én, akárhova, istállom.
Indul.
Az ügyvéd utána szólt:
- Csiki Gergő, ked volt-e már büntetve?
- Én?
- Maga, maga.
Sértődve mondja, de elébb nyelt egyet:
- Há’ mér?

Kedd reggel beérkezik Tordátfalváról esmég, Csiki Gergő. Nincs vele az egész falu, tanut se kapott kettőt, de a komája, Vaszi Están mégis csak béballagott véle a törvény elé.
Vaszi Están alapos ember. Béhuzódik abásfalvi kicsi bundájába s megmelegszik minden szó előtt, amit kiád az ajkán. Aki tőle kérdi, hol a vella? – annak azt feleli: «A gereblye mellett.» Hát a gereblye? «A vella mellett.» Hát mind a kettő? «Egymás mellett.»
Mennek a törvény elé.
Csiki Gergő jól agyba vette az ügyvéd tanácsát: sok szót ne szaporitson, de amit mond – –
Mint a ma született bárány, olyan ártatlan ábrázattal, olyan szelíden ácsorog a biró előtt.
Azok nem cerimóniáznak. Pedig, mielőtt dologra térnének, Csiki Gergő szeretne egy kis históriával kedveskedni a méltóságos biró urnak. Meséli is alázatosan, hajbókolva:
- Künt valánk az Avason a komámmal, ehejt ni, Vaszi Estánnal. Egy honcsokturásra, istállom, ráülék. Éppeg elővevém pipámat s hát nem szuszog. Széjjelnézek s kapok valami bosika-ágat s ki akarám szúrni a pipát s ahajt a sorkon – –
- Mit locsog itt kigyelmed össze-vissza! – támad rá a biró, aki a papirosait rendezi. – Akkor szóljon, ha kérdem.
Suly egye ki az egész törvényszéket. – dunyogja Csiki Gergő, de ezt nem hallja a biró, csak azt:
- Akkor, én, istállom. Akkor.
Telik az idő. Csiki Gergő egyre görnyedtebb s nagyon melege van.
Végre megkapja a kérdést.
- Hogy hívják kigyelmedet?
- Engem?… Csiki Gergőnek, engem.
- Hová való?
Csiki Gergő, látván, hogy egy pennás ember mindent fölír, amit ő mond, halkabban feleli:
- Én?… A fődbe, én.
- Ne tempózzék itt, –– förmed rá a biró, – mert nyomban lecsukatom. Azt kérdeztem: hová való?
- Én?… Ahová a falu. Tordátfalvára, no! Megkövetem, Tordátfalvára én.
- Hány éves?
- Én?… Kettő héján hatvan.
- Milyen vallásu?
- Amilyen a falu.
A biró haragos mozdulatára azonban, hirtelen mondja, de olyan engesztelő hangon, mintha ő maga is kicsinylené azt a vallást, amiért a méltóságos biró úr úgy megakart haragudni:
- Pápista volnék.
- Van-e felesége?
Csudálkozva tekint az ügyvédre Csiki Gergő.
- Nékem?… ’Sze, istállom, éppeg hogy ü miatta…
- Van-e felesége, az volt a kérdés!
- Vagyon… E’ piros asszony. Arra müfelénk, istállom, a szőkére aszondják – –
- Hát gyermeke?
- Nékem, e’ sincs, istállom, aztán! – felel határozottan Gergő, mintha ez a kérdés már becsületbe vágna. – De van az asszonynak.
- Hány?
Gondolkozik a székely.
- Körülbelül… hat. (És súgva, bizalmasan magyarázza:) Fiatal korában Pesten szógált az asszony. Sok helyt szógált. Nékem hatot vallott, bé. Három otthun van belüle.
- Büntetve volt?
- Én, istállom? Én sóse! Én még a téglarészemet nem vettem ki.
- Van-e vagyona?
Mosolyog a Gergő. Hogy ő neki, van-e vagyona ő néki?!
- Van, istállom. A le- s feljáró út.
A biró ekkor fölszólítja: az igazsághoz híven, – jól meggondolva, hogy vallomására esküt is kell tennie, – adja elő a tényállást.
Csiki Gergő fohászkodik egyet, az ügyvéd felé pislant, megvakargatja térdén a harisnyát, mintha szűk volna s kezdi áhítatosan:
- Tekéntetes törvénybiró úr!… Mü…
Még egyet megpihen, szemét behunyja, szusszan is egyet s már ezután mondja, hiba nélkül:
- Mü az erdőről, az ökrökvel s ahajt, a komámval, haza. A kapunak neki. S hát nem!… No, e’ baj! nagy baj!… S mü essent neki. Essent s essent. S egyszer csak: zuhi! A kapu bé s mü az udvarra bé. S ott, a házajtónak neki! S hát nem!… Ez es baj! nagy baj!… S mü essent neki. Essent s essent. S egyszer csak: zuhi! az ajtó bé s mü a házba bé… No!… Az asszonyt fejbe s Dani Jóskát, a biró ecscsét, az ágy alul kü. És én az emelő rúddal neki!… Zuhi! Zuhi!… S egyszer csak nyekk s Dani Jóska, a biró ecscse, meg. Hát csak így.
Ilyen Csiki Gergő.

Keressük most meg a másik tipust is, a régi tornácon.

A facsaros Nyikó völgyében tüzelt ránk a júliusi áldott nap, lovaink tikkadtan kapaszkodtak Kobátdemeterfalva felé. Az oldalakon kévékben száradt a gabona; boldog verébnép lakomázott a tarlókon. Lassan, lomposan, csak módjával, a székelység most dolgozik a szénával. Mert lesz az idén, széna is lesz bőven, törökbúza is, ejszen, ha a jövő héten ád egy kis esőt az Isten!
Aki most találkozik az úton osdolai szikulussal s megkérdi tőle: ked hova való? – annak hetykén felel a székely: «Osdolai. Mi baj véle?» Mert hogy ilyen felséges idő van s termett Osdolán ropogóscseresznye jócskán. Bezzeg, tavaly ilyenkor, aki akkor kérdezősködött, milyen alázatosan, milyen esetten felelt annak a székely: «Mü istállom, mü csak Osdolán nyomorgunk!» Mert hogy tavaly öt szekér cseresznye alig lett, az is afajta hitvány.
Most!…
A faluban nem marad épkézláb ember, a másfél esztendős legényke is künt hempereg a mezőn, tanul szénával dolgozni és ott, a mezőn, új szénába ágyazva a csecsszopó gyerek bölcsője is, a széles karimájú bözödi szalmakalap alatt, amit az anyja helyezett fölibe.
Csak az öregek vannak odahaza s irígylik azokat, akik a mezőn csinálhatják a szénát.
Szekerünk beállott, Kobátdemeterfalván, a vén Kakas Mózsi bá’ udvarára.
Mózsi bá’ a tornác küszöbén üldögélt; rég múlt hetven az öreg. Mellette a vasvella. Sütött rá a nap. Beljebb ült, kis széken, guzsaly mellett, Véri asszony, Mózsi bá édesanyja. Véri asszony mellett, köhögős Sári néne, aki Dummogó Józsi bátyánk után maradt el özvegyen a szomszédban, már ezelőtt tizennégy évvel, hatvanhét esztendős korában. Sári néne is az orsót pörgette. A két öreg asszony között, a földön csücsült kicsi Anna, Véri asszony dédunokája, lángpiros pendelyben és sütött ő rája is a nap.
Sarokban a gabonás szuszink, rajta egy borító; odébb egy kis tekenő, meg a cirokseprő; a falon lóg a tisztára súrolt lapító s a laska sirítő, fölöttük, a koszorúgerendába akasztva két rozsdás kasza: a hijuba szolgáló lajtorján egy szürke vén tyúk szunyókál. A tető pereme szép csipkés árnyékot vet föléjük a fehérre meszelt falra.
Beszélgetnek.
Véri asszonynak legnehezebb a sora: három esztendeje, egy szikrát sem lát, csak éppen hogy a fonalat ki tudja tapogatni a guzsalyról. Dédunokája, a négyesztendős kicsi Anna, vezetgeti ki a tornácra, meg az udvarra.
Sóhajt Véri asszony:
- Bárcsak annyira vónék, hogy a malacokat el tunnám látni!… Pedig az éjszaka is, milyen tiszta volt a szemem! A kisablakon néztem ki az életre. Bár féligre látnék úgy émötten is!… Mi hasznuk így vélem?… Mózsi, te! löktél a tinóknak, édes fiam?
Csöndesen felel Mózsi bá:
- Ráér.
- Ha én még egyszer enni adogathatnék az állatnak! De már a legyek is rajtam! Esznek már, elevenen. Ma is meghalnék jó szívvel, ha lehetne!
Mózsi bá’ cirógatja a vasvella nyelét s azon csöndesen beszéli:
- Idesanyám is úgy vón’ csak véle, mint a fás ember, aki a halált szólította. Ejszen, amikor gyütt, aszondta néki, csak ezt a kicsid fát segítené föl kigyelmed a hátamra… Ked is azt adná: hadd jöjjenek unokáim, elbúcsuzni! Meg engem is csak megtapogatna kigyelmed elébb! Meg, ehejt ni, Sári néne után is átszalajtana kigyelmed a szomszédba!
Sári néne bólint rá, többször. És köhécseltek.
Hallgattunk. A lovak jóízűen ropogtatták a szénát. A szürke vén tyúk, mintha álmában, riadt egyet a lajtorján s aztán tovább szunyókált.
Véri asszony megint csak sóhajtott:
- Akar a gyertya, úgy fogyott el a szemem, apránkint.
- Orbánc került a kigyelmed fejibe, – mondja, igen határozottan, Sári néne.
Mintha nyomtatásból olvasná, olyan határozottan beszél Sári néne, ha egyszer elkezdi. Közbül nem is köhécsel, pedig máskor egyre.
- Hej, ha Szász Izsákné meg vón’ még, Kisfaludban!
- Nagy tudós vót, – helyesli Mózsi bá’, – afajta csak születve születik. Igen tudós asszony vala Szász Izsákné.
- Az meggyógyított vón engem, – sóhajt Véri asszony – ha el nem vón telve az idő!
- Az meg – bólint Mózsi bá’. – Gyógyított az veszett állatot is. Vért porral tisztított. Hordoztak ahhoz Besztercéről is olyan beteget, aki hejába forgott a doktorok kezin. Helyrehozta. Nagy tudós vót, no!
- Most én is kint vónék a szénánál! – panaszkodik Véri asszony.
Megint hallgatunk.
Kicsi Anna se moccan.
- Szóltál, te Mózsi? – kérdi Véri asszony.
Mózsi bá’ int, hogy ő nem szólt. Cirógatja a vasvella nyelét s mialatt csak néz maga elé, kezdi mondani, bevezetés nélkül, mintha már régen erről folynék a szó:
- Pedig a sok pénz, ott a Várhegybe! Eleget dógoztak véle, nem lehet kivenni. Ahajt megyen egyre lejjebb, lejjebb. A dákusok ásták el annyira, a suly ette vón’ ki üket!
Véri asszony nagyot fohászkodik:
- Az éjjel álmomban, egész jól hallottam. Álmomban látok, hallok, álmomban fiatal??
- Tán táncba is eljár kigyelmed? – tudakolja Mózsi bá’, roppant komolyan.
- Vótam a kútnál is álmomba, – panaszkodik tovább Véri asszony, – de olyan hideg vót a vize, hogy aki abból itt’ vón, annak megfagyna a zsírja s ahajt halva maradna… Mózsi te! lökjél már a tinóknak, édes fiam!
- Ráér! – feleli csöndesen, Mózsi bá.
Sári néne most kezdi igazán dicsérni Szász Izsáknét, aki olyan születve született tudós volt.
- Csak rátekintett a betegre s egyszeribe megmondta, életös lesz-e?… Engem is, lám!… Mer’ akkor reggel – (hajnalban a csordás az avaskert fölött tülkölt, most is hallom), – amikor a gazdám, Isten nyugtassa, aszondja: «Sári te! ihatnám!», odamék hezzá s karomra, ide né, erre a karomra veszem a fejit s úgy adá ki a lelkit, ippeg hogy akkor. Rusnyán zakatolt a tüdeje. Aztán csak száradt az én karom. Aztán egyre láttam szegényt. Künt ült a ház előtt, a cserefán, halála után is. Mellette két ejteles kártyuban a burjános pálinka, amit annyira kedvelt ő, szegény gazdám, Isten nyugtassa! Mind ijedeztem tüle, a karom meg száradt. Csak a bőr, meg csont. Ehejt né, ez a karom!… Akkor mentem át Kisfaludba, Szász Izsáknéhoz. Mind sírtam, egész úton. Otthon feküdt a házban, mer’ akkor már dagadott a lába néki is, szegénynek. Rám peslant az ágyából. «Szerencséd, hogy itt vagy, édes jányom, máskülönben mához egy hónapra fődbe tennének téged!» Azt is tudta, hogy gazdám (Isten nyugtassa!) itt adá ki lelkét az én karomon, aki úgy száradt el azóta. Azt is tudta, hogy halála után is egyre láttam a ház előtt, a cserefán. Meg azt is, hogy két ejteles kártyúban a burjános pálinka… Hát hogy honnan tudta? Mer’ hogy mindent tudott. Rendölt is. Avas tormát, repceolajba. Az Isten megáldja érette, a haló porában is. Ő gyógyított meg engem, csak ő, Szász Izsákné.
És köhögött hosszasan Sári néne. Mint amikor iszákban száraz diót ráznak.
A szürke vén tyúk rémülten rebbent le a lajtorjáról, de a másik két öreg nem mozdult; kicsi Anna se ijedt meg. A lovakat itatta kocsisunk.
Véri asszony kérdi:
- Mózsi, édes fiam, hol a nap?… De lassan telik!… Ej’szen, lökhetnél már te a tinóknak, mégis!
Mózsi bá, megvakargatván fehér üstökét, elnéz messzire s aszondja:
- Ráér.
Hosszú csönd után, mégis csak Mózsi bá szólal meg.
- Ides anyám! Ma pintek, vasárnap harangszentelés. Az uj harang!
Miután sem Véri asszony, sem pedig Sári néne nem felel rá, ő maga folytatja:
- A régi nagy harang vót olyan hangos, mint ez, az új.
Véri asszony mintha nem hallaná, Sári néne pedig talán még egyre Szász Izsáknéval vesződik.
Mózsi bá’ már olyan halkan, csak magának mondja:
- E’tán, az új harang, e’ még süketebb…
Lám, Véri asszony ekkor bólint, háromszor is, mondván, nagyon panaszosan:
- Majd elég hangosan szó a’, én nékem! Csak legalább vesárnapra halnék meg.
- Köznap is jó lesz tán, ides anyám, mü nékünk? – veti Mózsi bá.
- Mózsi te! édes fiam! – korholja fiát Véri asszony, – hová gondolsz!… Ilyen munkaidőbe! Egy mihaszna vak asszonyér’ elhagyják a drága jó szénát!
Fölpillantott kicsi Anna is, Véri asszony dédunokája s ő is megszólal. Nagyapjának, Mózsi bának mondja, reménykedve:
- Nagyapó! Osztég, ha meghal vesárnap nagyanyó, ejszen majd én is kimék a szénához?
…A lovak ittak is. Egészséget adjon Isten!…
Mentünk.

TOROCKÓI RÉGI «KÁLYHA». (XVIII. tb.)

És van a Székelyföldön még egy harmadik tipus, – de abból már csak egy maradt, egyetlen egy: az utolsó magyar szombatos.

Udvarhelymegyében, bent a székely hegyek közt, a világtól messzire megbújt Bözödujfaluban él az utolsó magyar szombatos, a falu birája, igaz böcsületes szikulus: Sallós József.
Hogy milyen messzire van ő ott mi tőlünk!
Vágyakozásainktól, fenekedéseinktől, országdolgától, a tótágast álló világbékétől, vasúttól, villamosságtól, neuraszténiától távol, – és milyen összhangzatos, tehát boldog az élete. Nincs szüksége semmire abból, ami nékünk is hiányzik, de aminek mi a hijját szenvedjük. Ő még faggyugyertyával világít télen, nyáron meg, – mint a Mikszáth Kálmán horpácsi urodalmán, – világításra bőven elég néki a szentjánosbogár.
Székelykeresztúrról, – Kedén (ahol még «károgó» is van Kálmán Mózsi bátyánk régi módi csürjén), Szent-Miklóson (ahol a boronás ház szöglete oszloposan körül van tapasztva), Siménfalván (ahol a paraszt-barokk díszlik), Kis-Kadácson, Nagy-Kadácson, Kobátdemeterfalván, a szilvaaszalós Tarcsafalván, asztaglábas Martonoson, mályvaerdős Etéden és Kőrispatakán át, – ha reggel indult a szekerünk, éppen vacsorafüstre kanyarodunk Bözödujfalu völgyébe.
Éppen péntek este.
A két tömzsi székely ló (Vígmiska az egyik. Szomorujelentésnek hivják a másikat, én nem tudom miért s a kocsisunk se magyarázza bővebben) megáll a falu alatt és se biztató szóra, se ostorösztökélésre, ők a Herkópáternek se tovább!
- Nem fáradtak, – igazolja őket kocsisunk, – a sok bögölyre aprehendáltak meg, könyörgöm. Valamit akarnak ük, aszondom!…
Mialatt mi a falu felől pászmázó, haloványkék foszlásu vacsorafüst békés illatát élveztük és szinte láttam, mint telepszik bogrács mellé az aratásról hazatért magyarság, – kocsisunk Vígmiskával és Szomorujelentéssel értekezett: barátságosan cibálta fülüket, megcirógatta a vak szemük tájékát s így tudta ki tőlük, hogy mi a szándékuk?
- A rusnya dögei! – dicsérte őket aztán szeretettel, – ejszen, azt akarják, hogy egy kis zöld kenderrel ha’ dörgölném be üket!
Azt akarták, csakugyan.
Mert aztán haladtak, a sok templomos Bözödujfaluba, ahol magyarba ojtva terem a zsidó is.
- Atyafi, – kértem kocsisunkat, – mutasson ám majd nékem szombatost.
- Csak egy van még, igazi szombatos, a bíró. Oda állunk bé.
- Hát a többi hova lett?
- Hová?… Ki meghótt, ki meg ippeg zsidó lett.
- Azok milyenek?
- Milyenek?… Ehun e’, mint magam. Szürke harisnya ü rajtuk is, meg condra.
- Magyarok maradtak?
Vállat vont. Hogy micsoda hejábavalóságot locsogok! Persze, hogy magyar! Ha eccé’ magyar vót!
- Mit csinálnak?
Azt vélte a derék ember, mókázok véle. Mogorván vetette:
– Kenyeret.
Hogy mit is csinálnának?! Földet mívelnek. Küzködnek a meredek, kegyetlen oldalakon a fukar kis húmussal, esőért, napsugárért könyörögnek az Istennek, – csak az, hogy ők szombaton, és zsidóul. Sallós József bátyánk is szombaton, de ő magyarul.
Elhaladtunk egy domborúan himes uc’ajtó mellett, – ágaskodó bika volt a két kapuzábéra faragva, – bent egy kis zsákközben, zsuppfödeles gunyhóban leltük a bírót .
– Hozta Isten az urakat. Mi járatban?
– Kigyelmedhez. Látogatóba.
– Nagy szerencse nálunk. Köszönöm szándékukat.
A tisztára seprett életen (udvarát hívja így a székely) két lombos eperfa, hátul a rendben tartott csűr, az eresz alatt a gabonás szuszink. A szuszinkon szunyókált egy szürke macska.
Az asszony besietett a házba, tiszta kötényt kötött maga elé s ablakot nyitott.
Mi is beljebb kerültünk.
Semmi cifra a belső házban. Egyszerű mázolt bútor, a magasra vetett ágyon szürke csíkos, székelyszőttes terítő; a mestergerenda végiben lóg egy pár magasszárú csizma, – a csizma fölött, kis padkán, néhány kopott, régi könyv.
– Kigyelmed az utolsó?
Bólint s tempós nyugalommal beszéli:
– Aszondják, Polyákországban még akad szombatos, de azok molokánusok, satöbbi. Az én gyermekkoromban még voltunk, talán harmincnégy család, satöbbi. Mü, az én családom, Nagy-Ernyéből származtunk ide, de ott se maradt utánunk, magja se, satöbbi.
(A satöbbit egyetlen mondata végéről se engedi el. Mintha tenger mondandója volna néki, az utolsónak, de hát mit vesződjék vele!)
– Mi lett a harmincnégy családdal?
– Harminc család körülmetélkedett még a hatvanas években, zsidók lettek, satöbbi. Ugy volt az, hogy négy szál zsidó került a faluba: egy korcsmáros, egy bótos, egy kenderszedő, meg a szomszédban az uraság zsidaja (a sok satöbbit nem írom le.). – a négy szem zsidóhoz pap is járt. Szombaton, imádkoztak, mint a mieink. A vége a’ lett, hogy a harminc család közibük állott. Zsidók lettek, no! Ma is itt vannak. Ippeg ma este gyujtanak gyertyát.
– Hát kigyelmed?
– Én?… Katona voltam, stb. A burkus háboruban, stb. Mire, 59-ben, taliánországból hazakerültem, az én familiám is zsidó hitre tért. Mindösszütt, négy szombatos familia maradt. Azóta elhullottak azok is… satöbbi. Az én édes öcsém, az Ábris, harminchétesztendős korában szegődött a zsidók közé. Egymagam vagyok. Hát hogy maradjon mégis vagy egy, satöbbi.
– Aztán kigyelmed, hogy végzi vallását, így egymagára?
– Hogyan-e?… Hát csak úgy, mint a többi böcsületes ember. Amint a tizparancsolat rendeli! Aki azt megtartja, a’ nem hibázik, a’ nem keveredik pörbe Ur Istenével. Felebarátaival is megfér, satöbbi.
– Templomba persze nem jár?
– Már ugyan miért ne járnék?!
– Melyik templomba?
– Melyikbe? Hát a pápista templomba. Katolikus presbiter vagyok én, uram.
Nem értettem. Ezt már egészen nem értettem.
Az ebioniták, szenterzsébeti Eőssi András és fogadott fia, Pécsi Tamás, a néhai főkancellár legutolsó magyar híve, az egyetlen még élő magyar szombatos: katolikus presbiter?… Hivőtársai zsidó hitre tértek, – ez érthető, ez természetes, ezt magyarázza a szent szombat, a héberrel kevert imádság, de hogy az utolsó szombatos a katolikus templomba jár s ráadásul még katolikus presbiter is, ennek ugyan hol a kulcsa?
– Szombaton imádkozik?
– Szombaton idehaza, vasárnap a katolikus templomban, – bólintott Sallós József bíró urunk s csöndes szóval tette hozzá, erősen székelyül: – aki két köpönyeget visel, nem fázik meg.
Megmutatta az imádságos könyveit. Két gyönyörűen írott, vastag könyv, a XVII. századból; cifrázott betű egy sincs bennök, de valamennyi, mint a gyöngyszem. Az első lapon, zsidóbetükkel, a Mindenható neve.
Átkisért öccséhez, Ábrishoz, aki zsidónak szegődött harminchétesztendős korában.
Sallós Józsefnek nincs gyermeke. («Csak azt a szürke macskát cirógatjuk»), annál népesebb az Ábris családja: fia kettő, unokája három s valamennyien írnak-olvasnak már héberül is.
Maga az öreg Ábris, prófétás nagy szakált visel, fehér üstöke a halanték alatt hosszan nyúlik le fehér szakálába. Családja is: tipikus jó székely arc valamennyi.
Ők is úgy fogadtak:
– Hozta Isten az urakat.
Az ajtófélfán ott a zsidó jelvény, a konyhában külön a tejes edény, külön a zsíros.
Ők is azt vallották:
– Magyarok vagyunk. Persze, hogy magyarok!
És csudálkoztak, éppen mint kocsisunk, hogy is lehet ilyesmit kérdezni?…
Ez, bizonyosan ez a kulcsa annak is, hogy az utolsó szombatos a falu birája s ő egyszersmind a katolikus presbiter. Ez a kulcsa annak, hogy Bözödujfaluban négy religio olyan békességben megfér, szinte a zsidó is a pápista templomba jár.
Vallásuk formáiban van különbség, de a kredójuk közös:
«Magyarok vagyunk.»

Torockó

TOROCKÓ. (LIV. tb.)

VERŐ (HÁROM) TOROCKÓN. (447)

Amit Torockó népének művészetéről mondani fogok, – írja munkatársunk kőrösfői Kriesch Aladár, – nem lesz főbenjáró dolog. Még a képek és rajzolatok, amelyeket ez íráshoz csatolok, azok is aligha adják a művészet lényegét. Az egészben még a legértékesebb talán az, ami eleven művészi életet a sorok és képek előállítása közben lelkemben felvettem; úgy, hogy munkálkodásom főcélja tulajdonképen az volna: vajha olyanok, akik tudnak a népek formai nyelvéről és szeretettel érdeklődnek iránta, elmennének oda, hogy vegyenek fel szintén abból a művészi, eleven életből annyit, amennyit csak lelkök óhajt.

Torockó művészete egyúttal igen alkalmatos volna arra is, hogy azokkal, akik mindenáron megakarják keresni az őseredeti magyar formákat s ezen a téves, mert egyoldalú úton keresik a néplélek művészi beszédjének tiszta megnyilatkozását, alapos disputába keveredjünk. Mert, aki azt állítja, hogy Torockó népe német, mert hiszen III. András király alatt körülbelűl a XIII-ik század elején vándoroltak be, azoknak is igazuk van; viszont, igazuk van azoknak is, akik azt állítják, hogy Torockó népe magyar, hisz a legszebb magyart beszéli széles e hazában már négyszáz év óta, – és ha arcát, termetét nézed, bizony csak minden negyedik, ötödiken ismersz fel valami német vonást, mert hiszen ötszáz év óta állandóan keveredett magyar vérrel s így vérbelileg is annyira magyar, mint amennyire német.

És ugyanez illik népének művészetére is: ugyanolyan joggal vallhatjuk németnek, mint magyarnak. A talaj, amelyből művészete csírázott, bizonyára német és ma sem tagadható le; de a magyar szellem mégis reá nyomta bélyegét; kemény, zord vonalait némileg megenyhítette; színeit virulóbbakká tette; a formákat ugyan nem vetkőztette ki jellegükből, csak épen annyit változtatott, simított rajtuk, hogy mindenütt mégis megérezzük hozzátartozásukat a magyar nép művészetéhez.

Bennünket nem is az érdekel, hogy mi honnan jött, hogyan keletkezett, hanem az, ami a jelenben itt van: a jelennek, mának viruló fája. Éppen úgy, mint a nyelv lényegét nem az azt alkotó szavak teszik, hanem az azokat összekapcsoló konstrukció szelleme, ép úgy nem lényegesek a népek művészetében az azt alkotó egyes formák, hanem igenis lényeges annak a formai konstrukciónak szelleme, amely szerint ezek az egyes formák összekapcsoltatnak s eleven művészetet alkotnak. Mert ugyanaz a forma ezerféleképpen módosúl, különböző korok szerint és módosúl ugyancsak aszerint, amilyen anyagban jut kifejezésre. Mindennapos dolog azonkívül, hogy valamint a szót, úgy a formát is egyik nép egyszerűen átveszi a másiktól. De nem veheti át sohasem azt a törvényt, amelylyel ezeket a formákat összeépíti, mert ennek teljes átvételével megsemmisítené faji egyéniségét, megszünne önálló nép lenni.

TOROCKÓI UTCA. (448)

Nem fogjuk tehát sohasem kutatni, hogy ez s az a forma honnan jött, mert jól tudjuk, hogy majdnem lehetetlen volna olyan formát találni, amelyre rá vehetnük magunkat, azt állítva róla: íme, a tiszta magyar forma. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy a magyar nép formai megnyilatkozásának törvényét sem kimérni, sem levezetni nem lehet, hanem csak művészi lélekkel megéreznie adatik annak, akinek lelke fogékony a formai nyelvek beszéde iránt.

Ezekután tehát világos, hogy mi mit keresünk Torockón. Nem fogunk osztályozni, nem fogunk elemezni, meddő kisérleteket nem kockáztatunk, hogy a magyar oltoványt a német termő tőkéről lefürészeljük s ezáltal mindkettőnek életét egyszerre elvegyük. Mi csak oda állunk, felnyitjuk szemünket, feltárjuk szívünket, lelkünket, hadd áradjon beléje s hassa azt át Torockó művészete a maga eleven, viruló mivoltában. Ebben a viruló művészetben azután megfogjuk találni öntudatlanúl is ama rejtett törvényeket, melyeket a lelkekben ápolni s az utókornak tovább adni egyedüli s tulajdonképpeni feladata, ennek a könyvnek.

Mielőtt azonban kiraknók a Torockó művészetét ábrázoló színes képeket és fekete rajzokat és ez ábrázolásokhoz néhány szót fűznénk, a könnyebb megértés végett mégis csak ejtünk egy pár szót állapotáról és múltjáról a népnek, amely ezt a művészetet teremtette.

TOROCKÓI KÚT. (449)

«VAJOR», TOROCKÓN, (450)

Torockoról tudjuk, hogy már a rómaiak korában bányatelep volt, ahol kitünő vasat s kevéske aranyat is termeltek. Némelyek szerint a rómaiak, ezidőben, Palesztinából kitelepített zsidókat használtak a bányászásra. Bármiként álljon is azonban ez a dolog, az az egy bizonyos, hogy Torockó jelenlegi bányásznépe valószinűleg a XII–XIII. században vándorolt ide Ausztriából. Tehát német eredetű. A monda szerint négy család jött be: az Eckhart (ma Ekkárt), Vernes, Botár és Zsakó családok. Első erre vonatkozó hiteles adatunk III. Endre király 1291-ben kelt kiváltság-levele, amelyben Torockó lakosait öszszes, a tatárok dúlása alatt elveszett szabadságaikban megerősíti. E kiváltság-levél szerint a torockóiak Felső-Ausztriának Eisenwürzel nevű városkájából vándoroltak be. Mára XIV-dik században vette kezdetét az az áldatlan harc, Torockó szabad népe és a Torockó-Szent-Györgyöt és az annak várát birtokló Torockay család között, amelynek vége az lett, hogy Torockó is a Torockayak hűbéres fenhatósága alá kerűlt II. Lajos alatt, aki az egész várost a Torockayaknak adományozta. Torockó népe századokon át keresett jogorvoslást ez igazságtalan adományozás ellen, demindhiába; 1702-ben végre Rabutin tábornok egy éjjel megrohanta Torockó városát, hogy azt erőszakkal elfoglalja a Torockayak számára. Eckhart András és Szabó Gergely birák, akik tiltakoztak ez erőszak ellen, vértanú halált haltak; Torockó népét leigázták és a várost átadtuk a Torockayaknak. Az 1848-iki szabadságharcban a mindenünnen oláhság által körülvett Torockó, csak ügyes hadi csel révén menekűlt a pusztulástól. Midőn ugyanis egy napon az oláhok nagy számban megjelentek a szomszéd hegytetőkön, hogy a városba törjenek, a városban pedig alig volt nehány fegyverfogható ember, – hiszen az ifjúság egy szálig a honvédek sorában harcolt, – valamelyikök ügyesen kieszelte, hogy összeszedvén, ahány dobot és trombitát csak találtanak, azokkal titokban kivonultak a Borév felé vezető útra, késő este aztán nagy dobszóval és trombita harsogással bevonultak ismét Torockóra, mintha Torda felől a honvédek érkeztek volna meg, felmentésökre. A városban is hangosan kiabáltak: ebbe a házba tíz embert! amabba az őrmestert három legénynyel! emide meg a tiszt urakat! és így tovább. Ezek hallatára a megszeppent oláhság ismét elvonult és Torockó meg vala mentve. Így mesélé ezeket az öreg Tamás Simon, aki szem- és fültanúja volt az eseményeknek. A legnevezetesebb eset Torockó történetében talán mégis az, amikor Torockó népe unitárius vallásra tért. Mert ezzel egyidejüleg lett általánossá köztük a magyar szó is.

VAJDA JÓZSEF HÁZATELKE TOROCKÓN.
(452) a) elsőház; b) kályha; c, d) pitar, (konyha); e, e) kicsi kert (virágos); f) gabonás (kőkamra); g) pince; h) csűr héjja; i) kamra; j) pajta; k) kecske pajta; l) kicsi szín, fának; m, m) disznóól, fölötte tyukrekesz; n) kert.

A TOROCKÓ «VAJOR». (451)

TOROCKÓI FEJFA. (453)

ABLAKRÁCS TOROCKÓN. (454)

A LEGRÉGIBB TOROCKÓI HÁZBÓL. (455)

TOROCKÓI FEJFA. (456)

TOROCKÓI «KŐHÁZ». (457)

BARTÓK DANI FAHÁZA TOROCKÓN, AZ UDVAR FELŐL. (458)

A szájhagyomány szerint egy torockói ember kiadta juhait a közeli Peterd községbe legeltetni; midőn azokért elmene egy napon, a peterdiek őt bevitték a nálok már akkor dívó unitarius istentiszteletre. Istennek ez az egyszerű és értelmes imádása annyira megragadta a torockói ember lelkét, hogy csakhamar többeket is elhivott magával. Ezek lelkét eltölté ihlettel az új Istentisztelet és vallás. Gyülekezetet hívának tehát egybe, amelyen mind egyszálig áttértek az unitárius vallásra. Ez körűlbelűl 1480 táján történt. Első unitárius papjuk Patkó Gergely volt.

ÚJABB MÓDI HÁZ TOROCKÓN, FARAGOTT UTCAAJTÓVAL. (459)

KELEMEN ILA NÉNI UDVARA TOROCKÓN. (460)

ZSENDELYEZÉS ÉS OROMDÍSZEK FÁBÓL, TOROCKÓN. (461)

Mint már említettük, bányász nép volt a torockói. Nagy híre vala régen a torockói vasnak. De még aranyat és ezüstöt is bányásztak. Persze mindennek ma már vége. A bányászat megszünésének legfőbb okául azt mondják, hogy a torockói nem tudott, vagy nem akart szakítani a régi kezdetleges megművelési módszerrel és ennek következtében a vas előállítási ára náluk körülbelűl háromszor akkora maradt, mint egyebbütt. A bányász emberek aztán elszéledtek mindenfelé munkát keresni s most már az aknák bedőltek, a verők, (hámorok) elhagyatva romokban hevernek. Pedig éppen a bányász kifejezésekben őrizte meg Torockó az ő német eredetének emlékét, – különben a legtisztább, legépebb magyart beszéli.

A jelenlegi torockói magyar beszéd még egyike a legromlatlanabbaknak. Talán elzárt fekvésénél fogva, talán azért is, mert annyi századdal későbben vették birtokukba a nyelvet, de való, hogy a magyarnak egy régibb, épebb formáját beszélik. Úgy a mondatok megszerkesztésében, valamint az igeidők használásában, nyelvük sokkal gazdagabb és érzékenyebb a rendes irodalmi nyelvnél. Jövök vala, jöttem vala, jövék és jöttem, neki nem mindegy: használja még ma is mindegyiket a maga helyén és idejében. Ezt, hogy jöttek, így mondja: jöttenek. E mellett sajátságos eredeti szókban is gazdag. Csak például a következőket: vajor = a város utcáján levő itató és mosó kutak; garázna = női ruhadarab; porzsoló = ételhordó fazék; verő = hámor.

Azonban nem célunk Torockó történetét megírni, sem pedig új életre támasztani azt, ami elmúlt és ez írásunk egyáltalában csak összefoglaló, magyarázó keret akar lenni az összegyűjtött rajzokhoz, amelyeknek mind az a céljok, hogy némi nemű fogalmat adjanak Torockó népének formai nyelvéről és arról a sok mindenféle művészi jellegű tárgyról és eszközről, mely a nyelv szellemében készűlt.

Bajos ezt leírni!…

Úgy érzi magát az ember, mint valami tudós profeszora az esztétikának, aki elővesz egy eleven műremeket és azt alkotó elemeire szedegeti szerte; mindennek megadja okát és megmutatja helyét; meghatározza a törvényeket, amely szerint készűlt, egyszóval mindent elkövet, hogy hallgatója minél többet tudjon róla, – s lám, a hallgató, a teremtő lényegnek még lehelletét is alig érezte. Mi is kirakjuk itt az egyes darabokat, összehordjuk az egy-két fényes cserepet, pedig ehelyett inkább: eredjetek magatok és lássátok! Nézzétek meg azt a kis várost, amint meghúzódik a Székelykő tövén, amelynek sötét, kiformálatlan tömege úgy telepedett oda mögéje, mint valami őskori szőrnyeteg, amely testével akarná megóvni minden bajtól és veszélytől. Mint valami pajzs, úgy borúl e széles hegyhát a felkelő nap elé is. Rég felvirradt már; a szemközti Tilalmast rég verik már a nap sugarai – s magát Torockót még mindig hideg, kékes árnyékok borítják.

A TOROCKÓI HÁZ BELSEJE. (462)

A városon kívűl, a zöld hegyoldalokon a beomlott bánytorkolatok, s a patak mentén a düledező verők. A város girbe-görbe köves utcáin végig, a vajorok (447, 451) mellett az asszonyok mossák a gúnyát s a legény itatja lovát, barmát; a nagy piacon a cintermes templom, ahol vasárnaponként a vén Székelykő oly komoly fenséggel tekint az összesereglő, színes gyülekezetre, az Isten házában álmélkodva látunk még egy darabot, a letünt, jellegében oly erős, a színeiben káprázatos középkorból; az emberek rókamálos bőrködmönben és bőr lejbijukban, bojtos csizmában, aranypártás leányzók, ki palástban, ki anélkűl, a tarka főkötős menyecskék, az öregebb asszonyok, mentében, vagy rókatorkos ködmönben; mindnyája együtt, mint valami színeiben káprázatos álom, melynek valóságát elfogadni szinte vonakodik elménk.

Czeglédi Andor, a szűcs az, aki ott üldögél háromlábú széké a kis tolókás ablak mellett, asztalán a szerszám, feje fölött a vízzel telt üveggömb, amely esténként odavetíti a fénysugarakat keze munkájára. Körűltekintvén, ebben a félhomályos kis zúgban, ami Rembrandt-féle érzés csak él bennünk, az megmozdúl szívünkben. Bepillanthatunk Kelemen Jánoshoz is, az asztaloshoz, hogy szemügyre vegyük, mint virágozza ki meleg, enyves festékével és mint gyontározza aztán a falravalókat, ládákat, padokat. Végűl, beköszöntűnk «jó estvét» kivánni az öreg Tamás Simon bá’hoz, aki nagy időket látott és el tudja mondani a torockai Célius esetét, Patkó Gergely történetét és Ekkárt András, meg Szabó Gergely birák vértanú halálát; elmagyarázza szépen, milyen is volt a bányász élet Torockón, a régi jó időben és hogy fordúlt viszájára minden; előadná végűl a nagy 48 históriáját, Torockó veszedelmét és megszabadulását. Mindezeket oly hatalmas prófétai nyelven, hogy megindúlva, azt kivánnók, bár vésődnék minden egyes szava ércbe és mi elhozhatnók ezeket az érctáblákat erre mifelénk, tízparancsolatnak, hadd tanulná meg ez a mai nemzedék, hogy van még olyan magyar nyelv is, mely nem jár idegenbe stilust kölcsönkérni, midőn gondolatait kiépíti, formálja.

CZEGLÉDI ANDOR SZŰCSMESTER OTTHONA, TOROCKÓN, (463)

TOROCKÓI «FÜLES» KEMENCE. (LV. tb.)

Megnézhetjük a vasárnapi táncot is, hogy bizonyosságot szerezzünk, mennyi már a magyar vér Torockó népében. Soha világéletében német ember így nem járta a táncot. Búcsuzóul aztán felhághatunk, – ha egy kis ügygyel-bajjal is, – a Székelykő ormára, hogy onnan széjjeltekintsünk mindenfelé, a nagy, szürke havasokra és a havasok alján fehérlő sok oláh falura, Bedellőre, Gyertyánosra, Peterdre és az ezek közt szorongó kis magyar szigetre: az alattunk elterülő Torockóra s a távolabbi Torockó-Szent-Györgyre, fölötte a torockószentgyörgyi vár omladékaival. Elmerengve, búsan úgy érezzük, mintha nagy fekete felhőben, a mulandóság borúlna a tájra – és nincs annyi bátorság szívünkben, hogy megkérdezzük: «vajjon mit hozz a jövendő?…» Mert mindez ma még él, meg van, de már a pusztulás, a romlás lejtőjén, – holnap, holnapután hasztalan keressük. Volt, nincs.

Így hát bizonyos sorrendben csoportosítjuk a rajzokat és eszerint haladunk végig, mindazon, amit Torockón gyűjtöttünk és tapasztaltunk.

Kezdjük az Isten házán.

Torockó temploma, mai formájában, nékünk semmi érdekeset nem nyújt. A múlt század 20–30-as éveiben lett ujjá építve és rajta a kor teljes sivársága. A templomot még a régi cinterem veszi körűl, ebben külön, négy oszlopos kis, födött hely, ahová leteszik a halottat a temetés előtt. A cinteremnek két oldalt, két kis bejáró kapuja van: ez legfestőibb része az egész templomnak. Amilyen festőietlen a templom maga, mégis merőben megváltozik annak képe, ha vasárnapi istentisztelet alkalmával oda belépünk vagy ha olyankor találunk odavetődni, amikor Úrvacsorát veszen Torockó népe. Évente kétszer történik: husvétkor és Szent-Mihály napján. Ilyenkor egyfelől az asszonyok fehér prémes mentében, vagy rókatorkos ködmönben, a leányok szalagos pártával és palástban, – másfelől a férfiak condrában, vagy bőrködmönben: mintha a XVI-dik vagy XVII-dik század emberei közé keveredtünk volna. E nép tömeges és komoly megjelenésének oly bája és hatalma van, mely előtt lelkünk meghódol és örömmel és megnyugvással száll vissza az elmúlt századok nagystilű élet jelenségeihez. Már maga az a kép is, amikor az ájtatos közönség gyűlekezik a templom előtt s innen is onnan is felbukkannak a színes ragyogó alakok, itt egy leánycsoport, amott bokrétás legények s mögöttük a Székelykő komor, szürke sziklái, mintha valami őskori szörnyeteg heveredett volna a város elé, hogy azt megvédelmezze, – mondom, ez a kép is egyike a legszebbeknek, a felejthetetleneknek.

TOROCKÓI «GYONTÁROS»  ÁGY. (464)

TOROCKÓI «GYONTÁROS» PAD. (465)

TOROCKÓI «GYONTÁROS» PAD. (466)

ASZTAL TOROCKÓN, HERCZE JUDIT HÁZÁBAN. (467)

A torockói, a temetőt bürgének nevezi. Meredek hegyoldalon fekszik, úgy, hogy a halottak utolsó útja igen fáradságos. A sírok mellett se érdekes fejfákat, se pedig érdekes sírköveket nem találtunk. Egyedüli különlegességnek talán azokat a pajzsszerü fatáblákat említhetjük, melyekből kettőnek ábrázolatát adjuk (453, 456).

Többet és érdekesebbet mondhatunk a torockói házról. Az igazi torockói ház fából van (I. és XLIV.) Igaz ugyan, hogy újabban, valószinüleg amióta Torockót kétszer is elpusztította a tüzvész, úgynevezett kőházakat (457) is építenek, de ezek is arról nevezetesek, hogy jórészt ugyancsak fából vannak. Az egész külömbség annyi, hogy a ház egy részét, vagy az egészet is, kővel aláboltozzák, ahová aztán tűz esetén biztosságba helyezhetik értékesebb holmijukat.

TOROCKÓI ASZTAL. (468)

TOROCKÓI ASZTALOK. (469)

Bemutatjuk itt egy torockói házhely tipikus alaprajzát (452). Magának a háznak beosztása hagyományos: Az utca felől rendesen kétablakos szoba, közbül a konyha a bejárattal, mögötte a hátsó szoba. A konyha és első szoba előtt, az udvarra gyakran tornác. A házzal szemben, a telek másik oldalán, a többnyire vasajtós kamara, mellette néha úgynevezett nyári konyha. Végre hátul, keresztben állva a házra és kamarára, a hatalmas csűr, amelynek két oldalában vannak az istállók s a disznóól, közepe kocsiszínnek szolgál, padlásán tartja a gazda a szénát.

Itt adjuk Torockó legrégibb házának rajzát, mint a torockói faház legérdekesebb képviselőjét (az első kép). Az egész ház a sarkokon egymásba ékelt boronákból, gerendákból van összeróva, s ezek a gerendák állítólag még azokból a fákból készültek, amelyeket a torockoiak idejövetelükkor a mai város helyén találtak és vágtak ki. A fából összerótt falakra aztán felépítik a zsendelyestetőt; a falakat belülről mindvégig kitapasztják sárral, kivülről azonban csak az ablak felemagasságáig, s ezt fehérre bemeszelik, azonfelül meghagyják a mezítelen gerendákat. Az ablak és ajtó fáját rendesen pirosra festik, ritkábban zöldre. A mi házunkon itt épp az ablak fája bizonyít legvilágosabban a ház történeti múltja mellett. A legtisztább késő román stilusban van faragva s így valószínüleg még a tizennegyedik századból való (455).

A torockói házára kétrét rakja a zsendelyt, amint mondja takarékosságból, mert így a tető négyszer annyi időt szolgál. Nyílszerűen megfaragva az élek mentén és az ormon az egyes zsendelyeket, majd a következő sorokban váltakozva kettőt-kettőt igen, kettőt-kettőt nem, amint ezt itt rajzban is bemutatjuk (461). Ez egyszerű kis fogással is díszesebbé tudja tenni házát. Az orom végére azután szintén fából, rendesen liliom vagy tulipánszerű díszt teszen. Ezeknek is itt adjuk néhány rajzát (461).

A torockói házon, úgy mint a kalotaszegin, nincsen kémény. A füst mehet ott ki a tetőn, ahol akar, legfeljebb néha két oldalt hosszú padlás-ablakszerű nyílást nyitnak neki.

A torockói ház belseje napról-napra veszít érdekességéből. Szép, régi bútort alig találni már a szobákban; a varrottasok mind lekerültek már az ágyról, rúdravaló is csak elvétve akad; varrottas párnacsúpok és lepedők, ahol még megvannak, a láda fenekét nyomják. Egy-egy szép kancsó vagy tál a fogason, annyi az egész. A legszebb berendezés, amelyet találhatunk a Czeglédy Andor szűcsmesteré, ennek itt adjuk fényképét (462–463). Maga a kis műhely is tolókás ablakával, előtte dolgozóasztalával s háromlábú székével, egyike a legfestőibb berendezéseknek. Különös, hogy épen a vasat alig dolgozta meg a torockói ember művészileg. Elvétve találunk egy-egy ablakrácsot vagy más ilyenfélét (454).

TOROCKÓI FOGASOK. (470)

TOROCKÓI KENYÉRTARTÓ. (471)

TOROCKÓI SZÉK. (472)

Bútorban egyáltalában kétfélét különböztetünk meg: az egyik az általánosabb fajta, amit céhbeli mesteremberek készítettek és készítenek, – a másik, ami egy-egy ügyesebb műkedvelő gazda keze alól kerül ki, házi készítmény. Az első fajtánál a tipusok elfogadott formákban mozognak, hogy úgy mondjuk, sablonosak. Asztal, pad, láda, ágy, falravalónak mind meg van a maga megszabott jellege, dogmatikus stilusa. Amikor azonban nem céhbeli kéz nyúl a gyaluhoz, rögtön áttöri ezeket a korlátokat, az egyéniség előtérbe lép és gyakran naiv, kezdetlegessége ellenére is, igen elmés és művészi dolgokat alkot (464, 465, 466, 467, 468, 469, 470, 471, 472).

A torockói bútor majdnem kizárólag fenyőfából készül, behúzzák rendesen valami zöldes alapszínnel, aztán az asztalos ráfesti a különféle cifrákat, vírágot, koszorúkat, sallangokat. A festéket egyszerűen enyvben töri fel és festés közben folyton melegen tartja. Ez a primitiv tempera teszi lehetővé, hogy oly könnyed, lendületes és mégis erélyes vonalakat húzhasson vele; de egyúttal nagy tapasztalatot igényel, mert sokkal világosabban szárad fel. Azonban újból még jobban elsötétedik, sőt néha elenyészik, midőn a fát befirniszeljük, ha nincs elég világosan s elég sűrűn felrakva. Végül aztán a bútort valami jóféle firniszszel behúzzák s az ilyet nevezik gyontáros bútornak.

A szobaberendezés tipusa nagyjából a következő: Sarokba összefutó pad, melynek támlája nincsen. Ennek helyét kivirágozott, gyontáros deszkák foglalják el: a falravalók. A pad előtt asztal. A pad fölött fogas, rajta tányérok, köcsögök. A szegletben nagy ritkán szegellettéka (kis szekrény). Tovább, az ablak és fal között a díszes ágy, az ágyfőtől valóval s a párnákkal. Fölötte – szintén varrottas – rúdravaló. Az ágy előtt pad. A fal mellett az ágy szélénél a nagy láda. A szegellett lékával szemben levő sarokban a kályha, kemence. Néha még egy második ágy vagy láda. Néhány szék.

Az igazi torockói konyhát füles kemence díszíti. (LV.) Ennek olyan felborított szakajtó formája van, amint a rajzból is megláthatjuk s elől a nyílása, ahol a kenyeret sütéskor betolják. Mellette nagy kerek lyuk van falazva, ebben forralják a vizet mosáshoz, vagy főznek a jószágnak: tehénnek, malacnak; beljebb a nyitott tűzhely, ahol az emberek ebédje, vacsorája készűl nagy vaskampón függő fazékban. A konyha falát is mindenféle fogasok futják körűl, rajtok tálak, tányérok, köcsögök. Gyakori még a külön tányér, kés és villatartó s ez már rendesen házi készítmény. Az ajtó mellett pad vagy kenyértartó. Ez a kenyértartó olyan karosszékféle, amelyeknek az ülését fel lehet csapni, ebbe tartják alól a kenyeret (471).

Torockón fazekasság nem igen volt; edényeiket, kályháikat a közeleső Váraljáról szerezték be, ahol még ma is virágzik a fazekasság. Különösen a kancsók, bokályok között nagyon sokfélét és egymástól elütőt találunk. Ezek bizony nem mind Váraljáról valók; találunk úgynevezett győri, váradi kancsót, (amilyen Kalotaszegen is van), találunk székely és száz kancsókat, tordai edényeket is (473-475).

A torockói varrottas a kalotaszegivel való rokonságát nem tagadhatja le, azonban formáiban keményebb és vonásaiban szigorúbb. Csakúgy, mint Kalotaszegen, megtaláljuk a két főtipust: a szálán varrottat és az írás után valót; a vagdalásos nem igen dívik náluk. Az írás után való itt is a régibb forma, újabban majdnem teljesen felhagytak vele. Ámbátor a szálán varrottnak is akadnak régi példányai. A rúdravaló három legkedveltebb mintája: a tányéros, liliomos és asztallábos. Ezeknek tipusait itt adjuk, fényképen (476–480).

Használtabb formák még: a karikás, kicses (kis) karikás, a poharas, a makkos, a kigyós. Egyes kisebb mintának, azaz öltés kombinációnak is adnak jellemző neveket, akárcsak Kalotaszegen, pl. farkasfog, macskanyom stb. – Itt közöljük még Szőts Mártonné, Pál Sára rajzát T.-Szent-Györgyről. Ilyeneket készítenek, midőn írás után vannak (480).

Talán Torockó népe művészetének legépebb része: viselete. Ez is sajátságos keveréke a német és magyar érzésnek. Konstrukciójában több benne a német, de dekorativ megjelenése mégis magyaros.

TOROCKÓI EDÉNYEK. (473)

A torockói viselet szépségét csak a kalotaszegi múlja felül, amenynyiben architektonikusabb, azaz az emberi test arányain felépülő és annak silhouette-jét követő. A torockói viszont, különösen a nők viselete, változatosabb.

Torockón a nők koruk szerint öltözködnek. A fiatal leány viselete más, mint az aszszonyé és a fiatal asszonyok is más köntösben járnak, mint az öregek. Vasárnapi, vagyis ünnepi ruhájuk se olyan, mint a hétköznapi s így nagy a változatosság, ha tömegesen látjuk őket együtt.

A hétköznapi ing igen egyszerű házi gyolcsból készül, de az ünnepi annál szebb és finomabb. Egyik a sipujjas ing, a másik az islagos. Az első a válpálháknál s a kézcsuklónál veresfekete fejtővel s gyöngyökkel van kihímezve. A leányok vetélkednek, hogy kinek gazdagabb himzésű az inge s így aztán szebbnél szebbet hímeznek. A menyecskék, islagos ingüket, apró érclemezkékkel és pillékkel varrják ki; nyakukra fekete csipkéből készült nagy, majdnem vállat verő gallért tesznek.

Szoknyájuk is kétféle: fekete és veres kösnyös fersing. A tulajdonképeni szoknyájuk, úgy a leányoknak, mint az asszonyoknak, fehér, csak a kösnyő változik. Kösnyőnek hívják azt az ingtartót, mely a mellen elül felmegy és a háton keresztbe van rakva, jól odaerősítve a ráncos ingre. Fűzőjük, mely a kösnyőt tartja, posztóból vagy bőrből készül, gyöngygyel és igen tarka selyemmel kihímezve. Ez a fűző és kösnyő azért mégis inkább díszül szolgál, mert a felsinget zsinórőv szorítja a derékhoz. Ezután következik a cifra kötény vagy csipkés ruha. A leányokét zöld posztóból csinálják, az asszonyoké fekete posztóból készül; a fiatalokét csipkés finom hímzéssel díszítik, az idősebbekét inkább zsinórozni szokták. Erre jön az ővbevaló: egy tarka-barka selyem kendő, háromszögre hajtják és felső részével a zsinóros őv alá szorítják. De ezt csak ünnepnap használják. Köznapon ők is, úgy mint másfelé, egyszerű perkál ruhát viselnek; ez rendesen kék színű, dús redőkbe esik s ezt muszulynak nevezik.

KRIZA MIKLÓS. SIMÁNDY JUDIT. (V. tb.)

ID. VAJDA JÓZSEF. SIMÁNDY JUDIT. (VI. tb.)
(Ujmódi (rövid) palásttal; hajdanta hosszabbat viseltenek.)

SIMÁNDY MIKLÓSNÉ, KELEMEN JUDIT, TOROCKÓ; DEMÉNY JÓZSEF, TOROCKÓ; SZŐTS MÁRTONNÉ, CSÉP ANNA, TOROCKÓ. (LVI. tb.)

BARTÓK SÁRA, TOROCKÓ. (LVII. tb.)

CSÉP ANNA, TOROCKÓ. (LVII. tb.)

Lábukon piros csizma. Ünnepkor díszes s ezt szives csizmának hívják. Hosszú szárú, magas sarkú. Elől kissé kunkorodik az orra, mint a törökpapucsoké. Az asszonyok fején fekete főkötő. Erre fátyolkendőt kötnek. A leányok ünnepkor széles páriát hordanak, melyről színes szallagok lógnak le hátul; azt a mátkacsokort is ezek közé illesztik, amit a leány a jegyesétől kap. Sohasem járnak hajadonfővel. Köznapokon kendővel kötik be fejüket. Felöltőül télen bundát hordanak, alatta posztó mellre való s erre veszik fel a bundát; a mellényféle, amit alól hordanak, zöld posztóból készül, fehér bárányprémmel bélelve. A rendes vagyis nyári felöltő jön erre télen.

Ez a felöltő olyan rókaprémes ujatlan irhabunda, amit nyakukba akasztanak s piros selyemmel hímezik ki. Van díszes mentéjük is, fekete vagy kékes posztóból, finom fehér birkaprémmel diszítve, aranyszálakat is öltenek közibe, azonkívül gombokkal és zsinórral díszítik.

TOROCKÓI EDÉNYEK. (474)

Az asszonyok, akiknek kis gyerekük van, úgynevezett garárnát hordanak (ujjatlan mente ez s ebben viszik kicsinyüket is). A leányok ünnepélyes alkalomra a palást-ot viselik; sűrűn ráncozott gallérféle, bársonynyal szegélyezve. Fődíszük a kösöntyű, melyet gyöngyökkel varrnak ki; karperecet is hordanak.

A férfiak öltözete:

Lobogós ujju gyolcsing hímezve a kézelőnél, a házasoké veressel, a legényeké fehérrel; szűk fehér posztónadrág, oldalán zöld szegélylyel, elől vitézkötés forma ékítés rajta. A csizma magas sarku, a fiatalok néha bojtot viselnek fenn a csizma szárán. Veres övet hordanak, bőrből, s a fiatalabbak ezt is díszesebben szeretik, rendesen bőrboglárokkal díszítik. Irhamellényük fehér színű s rókaprémes ködmöny jön fölibe. Ez a ködmöny és a mellény is nagyon cifrán van kihímezve, a legényeké vörös, a házasoké kék selyem hímzéssel. Ha templomba mennek, akkor a condrát viselik; elől és hátul nagyon díszesen van kivarva, sárga, veres és nemzetiszínűvel. Kalapot viselnek nyáron, sapkát télen. Kalapjuk fekete, széles karimáju és teteje kerek. Sapkájuk birkabőrből készül. Templomba kucsmát hordanak. (O. B. Sz. f. L.)

A torockói férfiviselet már pusztul. Bemutatjuk itt az ifjú Kriza Miklós és id. Vajda József képét (V., VI.) Az előbbin már csakis a rókamálos bőrlajbi árulja el, hogy torockói emberrel van dolgunk, míg az öreg Vajda Józsefen még tetőtől-talpig az igazi ősrégi torockói viselet vagyon. Igaz ugyan, hogy ő is már csak nagy kértünkre szedte elő ládája fenekéről ezt az ünneplőt. Ő különben arról is nevezetes, hogy csak neki és az öreg Bartók Daninak van még kékbojtos csizmája a városban.

TOROCKÓI EDÉNYEK. (475)

Itt adjuk az egyes ruhadarabok elnevezését: a fehér sapka, amely az ujdonszüllött bárány bőréből készül; a lobogós ujju ing, ezt a derékon a bőrtüsző tartja össze; felette a bőrlajbi rókamálos magas gallérral és panyókára vetve a bőrködmön, melynek ugyancsak magas rókamálos gallérja vagyon. Ilyenbe csak ritkán, nagy hideg időben bújnak. Mindkettő kék selyemmel és bőrzsinórral gazdagon kivirágozva, szirony-munkával cifrázva. Ilyen bőrlajbinak vagy bőrködmönnek a megcsinálásról, – a különféle bőrök kikészítéséről, megfestéséről, kiszabásáról, a hímek rávetéséről, – nemcsak külön fejezetet, de külön könyvet is lehetne írni. Amit tudtunkkal egy becsületes német professzor meg is cselekedett. De a professzor nevét nem sikerült felkutatnunk. Következik még a fehér posztónadrág és a már említett kékbojtos czizma.

TOROCKÓI VARROTTAS. (476)
(«Tányéros» rúdravaló; szálánvarrott.)

TOROCKÓI VARROTTAS. (477)
(«Liliomos» rúdravaló; szálánvarrott.)

Van a férfi viseletnek még egy érdekes darabja, amelyet már szintén elhagynak, már csak az öregek viselik: a templomozó condra. Csak templomba szoktak járni véle, kiváltkép úrvacsora vételkor öltik magukra. (LVI.)

A női viselet – kor és alkalom szerint is – sokkal változatosabb. Hétköznap, munkálodása közben a torockói fehérnép valami egyszerű, hamvas lilaszínes, kockás fersinget (szoknyát) és ugyanolyan rövid ujjast, visel; fejükre egyszerű kendőt tesznek, melyet hátul kötnek meg. A következő kép fiatal leánykát ábrázol, kék vállfős ingben, fehér fersingben, csipkés ruhával (köténynyel) (LIV.) Amikor a leány már pártát tehet fejére, viselete sokkal gazdagabb és díszesebb lesz, amint azt Simándy Judit két képén láthatjuk (V.,VI.); a kép mellé egy kis magyarázó rajzot is adunk s azon minden egyes ruharész helye és elnevezése (481).

TOROCKÓI VARROTTAS. (478)
Szálánvarrott párnacsúp, közepén «karikás és poharas«, két szélén «liliomos»; «irás után való» párnacsúp, közepén «kigyós».

TOROCKÓI VARROTTAS. (479)
Régi minta, (irás után), «ágyfőtől való».

A VI. képen Judit leányzó magára öltötte az új módi, rövid palástot – hajdanta hosszabbat viseltek – és jobb kezével úgy tartja azt maga elé, mint ahogy templomban úrvacsora vételkor szokás.

Mikor menyecske lesz a leányból, a ruha megint változik. A párta lekerül a fejről és helyét a csipkés fejkötő foglalja el, úgy mint Kalotaszegen. A fejkötő fekete, szoros főkötő, amelyre veres szalagot csavarnak s fölébe hosszú selyemhímzéses recefátyolt tűznek: A leányok sípujjú inget viselnek, a kézfőn és vállfőn hárászos kivarrással: a menyecskék inge «islógos», azaz a hímzés közé sűrűn, sorjába kerek, sárgaréz lemezek vannak varrva. A többi ruhadarab marad: a fodor, a kösnyő, vagy kösöny, a fűző, a mellrevaló, a zsinoröv, a fersing és a csipkés ruha. Érdekes a torockói nők csizmája, az úgynevezett szíves csizma. Ez kinyújtva olyan hosszú, mint az egész láb és csak úgy rövidűl meg, hogy bokában sűrűn ráncba van szedve. Szíves csizmának azért nevezik, mert az eleje szívalakúra van szabva; emiatt hajlik aztán a csizma orra perzsa módra fölfelé. Körülbelül egy esztendő múltán, vagy az első gyermek születésekor, a csipkés főkötő is a láda fenekére kerül, a menyecske vagy az ujjatlan rókamálos bőrködment, vagy pedig télen, a fehérprémes mentét viseli s hozzá fehér sapkát. Bartók Sára (XLVII.) itt a képen ködmönben, kék fersingben, zöld csipkés ruhában; Simándy Miklósnén (XLVI.) mente és bőrsapka. Erősen hideg időben, asszonyok, leányok, a csipkés mellrevalót öltik magukra amint azt Csép Anna ábrázolásán látjuk (XLVIII.). Ez finom zöld posztóból készűl, sárga csipkével, fehér prémmel. Megemlítésre méltó, hogy ezek a színes csipkék Torockón készűlnek, sőt a Kalotaszegiek is, – mint azt az I. kötetben említettük, – mellrevalóikhoz és csipkés ruháikhoz (kötény), a szükséges csipkét, Torockóról szerzik be.

«IRÁS» A VARROTTASHOZ. (480)
Szőts Mártonné, Pál Sára «irás»-a, Torocko-Szent-Györgyről.

A TOROCKÓI VISELET. (481)

Ezen II.  kötethez
java munkájukkal járultak dolgozótársaim, írók és művészek:

Árkosi Ferenczi Kálmán
Balázs Márton
Csehély Adolf†
Groó István
Juhász Árpád
Körösfői (Kriesch) Aladár
Medgyaszai István
Rózsa Miklós
Undi Mariska.